Zöldellő Somogy

„Van kies szőlőm, van arany kalásszal biztató földem: szeretett Szabadság lakja hajlékom” – írja Berzsenyi Dániel, a niklai remete. Ha valaki, hát akkor ő igazán értékelte a somogyi tájat (meg azt a jó, fekete somogyi földet), házasságkötése után több mint húsz évig alig hagyta el niklai birtokát, itt élt, gazdálkodott, és innen írta hosszú leveit Kazinczy Ferencnek. Nikla ma kedves, álmos falucska, és a határában fekete bikák majszolják békésen a zsenge tavaszi hajtásokat, fel se pillantanak, amikor a máltai szolgálati autó elsuhan mellettük Táska felé.

Panni néni és a táskai juhász

A táskai Jelenlét Ponton Parti Ádám programvezető és Völgyi Tamás, a Dél-dunántúli Régió gazdaságfejlesztési koordinátora fogad minket. Rövid csevej és egy jó kávé után bepattanunk az autóba, hogy átadjuk az idei vetőmagcsomagokat Takács Sándorné, alias Panni néninek. Rendezett, koratavaszi virágokkal megtűzdelt kerttel körülölelt házban fogad minket a néni. Még ’64-ben építették a férjével közösen, aztán az évek során együtt egészítették ki tyúkóllal, istállóval, kukoricagóréval. Régen tartottak itt teheneket, bikákat, és még ma is röfög két szép szál disznó az ólban, az udvarban pedig tíz tyúk kapirgál, egy büszke kakas figyelő tekintete mellett. Az állatok körüli munkát és a kerti feladatok jó részét ma már Takách József, a táskai juhász végzi, aki Panni néninél él és a fiai juhait igazgatja.

Bemutatkozunk, kicsit beülünk melegedni a kályha mellé, aztán hátra sétálunk a veteményesbe, ahol a fekete somogyi föld szépen felásva várja a vetőmagokat. Tök-, sárgarépa-, leveszöldség- (fehérrépa, zeller), cukorborsó-, spárgaborsó-, paradicsom-, uborka-, cukkini-, céklamagok érkeztek, mindegyiknek megvan már a maga helye, pont ott, ahol kell. Völgyi Tamás meg is jegyzi, itt Somogyban úgy beivódott a földművelés a mindennapokba, hogy a rendszeres kert látogatási körei alatt sokszor még ő is tanul új trükköket. Ámuldozunk egy sort, és dicsérjük a gazdaságot (ettől hízik a jószág…), aztán tovább indulunk Pálmajor felé.

Toti kertje

Orsós Rozália, ismerőseinek Toti, egyedül él aprócska házában Pálmajor közepén. A házba az áram ugyan be van kötve, de vízért már az onnét majd háromszáz méterre fekvő közkútra kell eljárnia, a gáz pedig az egész faluban nincs bevezetve. A téglaház egyetlen ablaka alatt virágoskert, a ház mögött mértani pontossággal kijelölt, felásott és elegyengetett veteményes áll. Az egyik sorban már előbújtak a korábban elvetett korai hagymahajtások szárai, a többi sor a ma érkezett vetőmagokra vár. Rozália büszkén vezet minket apró birodalmába, végigmutat a fűtéshez használt fahasáb halmon, a felsepert udvaron, öreg biciklijén. Születése óta süket-néma, kéz- és hangjelekkel kommunikál, de olyan művészien fonja ezeket össze, hogy majd minden „szava” érthető. Napszámosként dolgozik – meséli –, nemsokára kezdődnek a nagy tavaszi munkálatok, most tud még a saját kertjével törődni, és kicsit rápihenni a szezonra. Az átadásnál figyelmesen végigvizsgálja a vetőmagcsomagokat, majd gondos alapossággal biggyeszti az átvételi ívre az aláírását jelképező két keresztet. Elered az eső, mi is elbúcsúzunk, Rozália a háza előtt, a sarjadó tulipánok mellett állva nézi, ahogy beszállunk az autóba, majd hosszan integet utánunk.

Nem megyünk messzire Pálmajor egyetlen utcáján, csak egy pár házzal arrébb, Bogdán Évához. Egy kis erdővel körülölelt kereszttel szemben él hat gyermekével, akik közül négyen óvodában vagy iskolában vannak, a két legkisebb pedig bent alszik a házban. Bogdán Éva a felásott kertje mellett fogad minket. Látható örömmel veszi át a vetőmagokat és azonnal szakmai értekezésbe fog Völgyi Tamással. Éva majdhogynem a születése óta dolgozik a mezőgazdaságban, szülei még a helyi TSZ-ben szívták magukba a tudást, amit később a lányukkal is megosztottak. Éva gyerekei inkább még csak a zöldségek fogyasztásában jeleskednek, mintsem a termelésben, de büszkén meséli, hogy tizenéves nagyfia tavaly már besegített neki. Nem maradunk sokáig, a gyerekek bármikor felébredhetnek és az eső is egyre jobban rákezd. Búcsút veszünk, és elindulunk napunk utolsó állomása, Csököly felé. A faluból kifelé menet újra összefutunk Totival. Rozoga biciklijén teker az úton, láttunkra mosolyogva bólint, és üdvözlésre emeli a kezét.

Csökölyi csendélet

Csökölyön zuhogó eső és Tószegi Mónika, a helyi Jelenlét Pont vezetője fogad minket. Egy forró tea társaságában kiülünk a verandára, onnan nézzük a záport, és hallgatjuk Tószegi Mónikát, ahogy büszkén ecseteli a helyben elért gazdasági eredményeket. Harmincegy új gyümölcsfa, magaságyássorok, új fóliasátor és komposztáló, a büszkeségek sora évről évre egyre csak növekszik. Mesél a tavalyi rekord betakarításról és a közösségi zöldségmegosztási rendszerről, valamint szóba kerülnek a helyi családi kertek is. Fogadkozik, amint eláll az eső, elvisz minket a falu legmenőbben előkészített veteményeséhez, és bemutatja a büszke gazdát, Híró Mari nénit is. Erre úgy fellelkesülünk, hogy még az eső is eláll, felmelegedve és kertnéző hangulatban ugrunk az autóba.

Híró Mari néni a faluvégen, a szegregátum külső határában él kis házában, mozgáskorlátozott felnőtt fiával. Az udvaron fogad minket, pár tyúk és egy apró, ám annál nagyobb hangú, bozontos kutya társaságában. A veteményes a kert hátsó traktusában nyújtózkodik, és igaz, ami igaz, lekörözi az összes eddig látottat (pedig ez itt egy szoros verseny), a kiszuperált lambériákból emelt belsőkerítésen nyúl legyen a talpán, ami átjut, bent pedig egyenes sorokba rendezett, porhanyós, fekete föld terül el. Most még csak a tavalyiról maradt fokhagyma csírázik benne, de Mari néni hosszan sorolja, hogy a most kapott magokból, mit, hova fog ültetni.

A tavalyi veteményesének csodájára jártak, és annyi zöldség termett, hogy november végéig kitartott. Elmeséli, hogy előző évben a fia feltette Facebookra a kertjéről készült képeket és rengeteg lájkot kaptak. Érdeklődik, van-e kedvünk majd visszatérni és lefotózni a már burjánzó kertet is? Persze, hogy! – válaszoljuk testületileg. A vizit végén földes cipőben, földes kezekkel, kipirultan szállunk vissza az autóba. Az eső újra rákezd, de most nem bánjuk, hulljon csak, hadd növekedjenek szépen, békében a felzárkózó települések kertjei.

Fotó: Majoros Árpád Csaba