Szimfónia, a léleksimogató

Késő délután volt már. Ránk sötétedett, ahogy letértünk az autópályáról. A kocsiban hátul voltak a hangszerek. Gitárok, csörgők, dobok, furulyák… Ahogy a kis települések kátyús útjain közelítettünk a Jelenlét Pontunk felé, meg-megszólalt valamelyik hangszer hátul, mintha azt kérdezné: messze vagyunk még?
Mire ráfordultunk a falu egyik félreeső földútjára, teljes volt körülöttünk a sötétség. Ha nem jártam volna itt korábban erősebben kapaszkodtam volna, hogy hová is megyünk. Mi van ennek az utcának a végén? Komolyan ott hagyjuk majd ezt a sok hangszert? Vannak ott még egyáltalán házak?
Visszaemlékeztem, ahogy az augusztusi estéken írtam a pályázatot. Olyan egyszerűnek tűnt leírni a sorokat: egy éves program, van benne zenetanár és vannak benne hangszerek. Na bumm. Csak összehozzuk valahogy. A kihívás a zenetanárokkal kezdődött. Nekünk nem volt elég, hogy jó legyen, vagy szépen zenéljen. Olyan kellett, aki érti nemcsak a zene, de a gyerekek nyelvét is. Sőt, a kettőt valahogy össze tudja szőni. A Szimfónia pályázatainkat a Felzárkózó települések programunkban résztvevő 5 településen indítottuk el. A pályázat célja olyan szociális program megvalósítása, ahol a zene, mint eszköz jelenik meg a hátrányos helyzetű, tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek társadalmi beilleszkedésének segítése érdekében. A munka alapját a hangszeres oktatás és a közösségépítés adja, zenész és szociális munkás együttműködésével. A hangszeres ismeret sikerélményt ad a gyerekeknek, megtanítja őket összpontosítani, fejleszti a koncentrációs készséget, a finommotorikát.

Hát ez a Szimfónia program. Persze mérhető számokban is: öt település, hat tanár, hetven gyermek. Szinte mindenki mást tanít, mást tanul. És mindenkinek mást jelent. Nekem hangokat, színeket, arcokat. Az irodában pár napja azt kérdezte az egyik kollegám: te min is pörögsz ebben a programban? Ha csak egy tevékenységet kellene kiemelned, mi lenne az? Sok programunk eszembe jutott, de végül nagyon halkan, szótagolva, csak ennyit suttogtam: szim-fó-ni-a.
Hogy miért? Azért, mert mire kellett, került tanár mindenhová, lettek gyerekek is, hely is, szociális segítő is. És aznap este az autóban, már ott voltak velünk a hangszerek is.
Megálltunk a ház előtt, égett a lámpa. Mire kiszálltunk a kocsiból, vagy hatan voltak körülöttünk, hogy segítsenek mindent bevinni. Ez jól esett. Vártak minket. Mire beértünk, minden gyermek kezében ott volt egy új hangszer. Eddig azon gyakoroltak, amit a tanár hozott.
– Na gyerekek! Mutassuk meg mit tanultunk eddig.
Mindenki megkereste a neki kényelmes pozíciót, mozdultak a kezek, helyezkedtek az ujjak. Felhangzott egy dallam, majd egy másik, aztán még vagy öt. Mintha a legkomolyabb koncertterem újévi előadásán ültünk volna. Behunytam a szemem, és az augusztusi papírlapoktól, a sötét utcán át megérkeztem erre a meleg, puha, színekkel, hangokkal és élettel teli helyre. „…nem hogy néki cipellőt..”  Mitől ennyire jó itt?  „…kócsagtollas főnek…” Abba ne hagyjátok! „…illik a tánc benne…”  

– Tetszett?
– Uhh, azt ne mondd, hogy ezt két hónap alatt hoztátok össze.
– De bizony! Ügyesek, nem?
– Naná!
– Tanár bácsi, nekem kihangolódott a gitárom!
– Megnézem. De nem ki, hanem el.

Mi lassan elindultunk, ők azonban még folytatták az órát. Sokáig csengtek fülemben a dallamok, szívemet meg újra és újra átfutotta a melegség. Ahogy haladtunk a sötét utcán, olyan barátságossá vált a környék, bevilágította valami csoda. A visszapillantótükörben egy távolodó ház apró lámpája fénylett. És én magammal hoztam az ajándékba kapott bűvös hangulatot. A sötét utca legutolsó házából.

Fellegi Kató
Baptista Szeretetszolgálat

A programelem az EFOP-1.4.5-20-2020-00001 Fókuszban a gyermek program keretében valósul meg.