A magunk életét éljük, s egymásnak életet ajándékozunk
Az ember nem csak él, hanem éltet is, másokat életben tart.
Az embernek e kétféle tevékenysége egy. A közösségben mások éltetik őt, s viszont mások fennmaradása tőle is függ.
Az ember közösségi léte tény, a különállás lehetősége csalóka ábránd.
Az is igaz viszont, hogy jelentős kapcsolataink nem mindig láthatók, mert az ember belső tájain, a szív, a lélek, a szellem világában zajlanak.
Életünk az életnek „vízszintes” összefüggéseiben van kifeszítve, egy bonyolult hálózatban, s mindegyikünk érintett.
A keresztény magatartás „csúcsélménye” ezért nem a kollegialitás, ami labilis, nem a részvét, ami ellenőrizhetetlen, hanem a szeretet, ami ezeken túlra, magasabbra és mélyebbre tör, mert az emberi szeretet isteni példát követ, az emberi személyiség titkába ereszti gyökerét.
A szeretetnek a természetes okosságnál mélyebb okossága van, mert az egész ember érdekeit is ott érzi az egyén alapjaiban.
Nem azért tartja a gyűlöletet a legfőbb bajnak, mert túlérzékeny, ellenkezőleg, mert ismeri a gyűlölség futótüzét, s a közösség szétesésének veszélyét látja benne.
Nem azért ellenzi a kíméletlen versengést, mert fél a kiválóktól, hanem mert tudja, hogy a letaposottban a személyiség veszendőbe mehet.
Nem azért törekszik az általános jóra, mert nincsenek olyan személyek, akikhez közelebb áll, hanem, mert megértette, hogy maga az igazság általános.
Amikor az igazság általános ereje hat, az emberből a legfontosabb értékek kerülnek felszínre, amelyekből él, s amelyekkel másokat is éltet.
A szeretet Istenből táplálkozik. A keresztény embert ez készteti élete odaadására, amely krisztusi példát követ.
Kozma Imre atya
