Deprecated: Elementor\DB::is_built_with_elementor funkció használata nem ajánlott 3.2.0 verziótól kezdődően. Plugin::$instance->documents->get( $post_id )->is_built_with_elementor() használata javasolt helyette. in /home/fetehuhv/public_html/wp-includes/functions.php on line 5379

Felemelt életek –Történet arról, mit jelent a máltai Jelenlét

ORP_8456

Az édesanya nem rokkan bele a csaknem 100 kilogrammos fia emelésébe, a fiatal feleség el tud járni dolgozni, a mellkasától lebénult fiatalember kiszabadul a négy fal fogságából – mindez annak az emelőszerkezetnek köszönhető, amihez a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével jutott a rimóci Csemer Richárd családja.

Munkába, egy rózsadombi építkezésre indult Csemer Richárd még 2018 tavaszán, amikor egy autóbaleset nyomán mellkastól lefelé lebénult. A nehéz anyagi körülmények között élő, de 16 éves kora óta családfenntartó fiú és szerettei élete egy pillanat alatt megváltozott: sokáig úgy tűnt, hogy elvesztették egyetlen esélyüket a kitörésre.

Túl a templomon, tovább, fel a hegyre és ahol véget ér az aszfaltozott út, ott kezdődik a telep a Nógrád megyei Rimócon. Nagyságrendileg száz gyerekes család otthona. Itt született és nőtt fel nagy – nyolcfős – és szerető, de igen szegény családban Csemer Richárd. „Kicsi korában áldott jó gyerek volt, szót fogadott és nem balhézott – meséli róla az édesanyja. Az iskolában viszont már úgy emlékeztek rá, hogy „nem volt egyszerű gyerek, sőt, sok volt a baj az amúgy okos fiúval”. Igaz, gyereknek sem volt könnyű lenni akkoriban a rimóci telepen. „Nehéz volt lejutni a hegyről” – mondják a falubeliek, és nem csak azért, mert esőzések idején sártengerré változott a faluba levezető út. A gyermekszegénységet ebben a faluban még tudományosan is kutatták: eszerint míg 2009-ben a telepen élő gyerekek 86 százaléka élt szegénységben, öt évvel később már a 95 százalékuk nélkülözött. A zsákfaluból kitörni komoly kihívás: helyben nincs munka, csak közfoglalkoztatás. A telepen élők alacsony iskolázottságúak, sokan már alsósként elérik a tankötelezettség 16 éves határát, s hagyják ott a ma már tisztán cigány iskolát.

Így tett 16 évesen és négy elvégzett (valamint az ötödik megkezdett) osztállyal a háta mögött Csemer Richárd is. „Egy nála idősebb lány szöktette meg” – így emlékezik az édesanyja, Csemer Károlyné a történtekre, s mivel még abban az évben megszületett az első lánya – bár akkor még kora miatt nem lehetett hivatalosan is apa -, Csemer Richárd „apósa” rögtönzött brigádjának tagja lett. Így jártak Rimócról budapesti építkezésekre dolgozni, akkoriban fejenként heti 40 ezer forintos bérért, amit mindenki a kezébe kapott.

Munkába, egy rózsadombi építkezésre tartott Richárd négy társával 2018 tavaszán is, amikor álmából egy csattanásra riadt fel. „Volt előttünk egy baleset, és mi belecsúsztunk” – meséli a most 23 éves fiatalember, akinek a balesetben – legalábbis elsőre úgy tűnt – még nem esett igazán komoly baja. „Minden végtagomat érzetem és mozgatni is tudtam” – emlékezett a tragikus hajnalra, hozzátéve, csak az volt a baj, hogy ráijesztettek: ég az autó. Ő pedig minden porcikájával azon volt, hogy az autó roncsa közé beszorult lábát kiszabadítsa. Szerencsétlenségére ezzel az igyekezettel azt érte el, hogy a szilkánokosra tört csigolyái belevágtak a gerincvelőjébe. Az addig örökmozgó fiatalember mellkasától lefelé lebénult.

„Ha akkor nem mozdul meg, akkor minden rendben lenne, az orvosok összerakták volna” – magyarázza az édesanya, aki amúgy családmentorként dolgozik Rimócon, ahol 2019 óta jelen van a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is, mint a Felzárkózó települések program helyi megvalósítója. Richárd felépülésére a baleset után is volt némi remény: bár három hónapig volt kómában, három éven belül bármilyen szervi mozgás visszajöhetett volna, de az elmúlt négy évben semmi nem történt. A fiatalember állapota tartós. Csak a végtagjait érzi, a reflexei is előjönnek és gyakran a görcsök. Mozogni nem tud. Dolgozni és pénzt keresni sem.

„De attól még nem áll meg az élet, hogy így lett” – mondja az édesanya – aki szavai szerint – már „természetesen” viselkedik fiával. Mindenben segít neki, de olykor meg is dorgálja, van, hogy haragszanak is egymásra néhány napig. „Attól, mert így jártál, az agyad ép” – szokta fiának mondogatni Csemer Károlyné, aki elmondása szerint nem tolerálja a fia egyre sűrűsödő dühkitöréseit. „Most éppen az borítja ki, hogy hallja, a mások mennyit keresnek mostanában, ő meg tehetetlenül ül a kerekesszékében” – meséli az édesanya azzal együtt, hogy nála senki nem akarja jobban, hogy a fia jobban legyen, amit neki is gyakran elmond. A békülés amúgy csak idő kérdése közöttük, de azt az asszony mindig kivárja, amíg fia bocsánatot kér tőle.

A fiatalember mellett a párja is kitartott, azóta is közösen nevelik lányaikat. A kisebbik 8 hónapos volt a baleset idején, ő úgy ismeri édesapját, hogy kerekesszékben ül, neki ez az állapot a természetes. A hétéves nagyobb lányt viszont – aki most volt elsős -, nagyon megviselte édesapja balesete. „Pszichológushoz kell vinnünk, a kislányt, aki egy percre sem akarja elengedi az apját, nem is alszik el nélküle. Ő az, aki kiszolgálja és mindent megtesz, amit egy hétéves meg tud tenni az apjáért. Pedig nem lenne a dolga” – sorolta Csemer Károlyné mi aggasztja a kisunokájával kapcsolatban. Hozzátéve, „sokszor zárkózott és talán kicsit depressziós is, és a tanulás sem igazán úgy megy neki”. Ő hároméves volt baleset idején, és még úgy emlékszik az apjára, mint aki a nyakában hordta őt a faluban élő nagymamához.

„Én még mindig nem fogtam fel igazán” – vette át a szót Csemer Richárd, akinek manapság az jelenti a nap fénypontját, ha Rimócon, a faluban a nagymamájánál kávézhat. „Én nem ilyen voltam, mindig jöttem mentem, dolgoztam. Nem is gondoltam, hogy létezik ilyen állapot és még tolókocsit sem láttam a rehabilitáció előtt”. Mondták róla, az volt a szerencséje, hogy már 14 éves kora óta fizikai munkát végzett: ásott, lapátolt, csákányozott, így jó erőben volt a baleset idején. Sorstársai – akikkel a rehabilitáción találkozott – nem voltak ilyen jó állapotban. Ketten közülük már nem élnek.

A faluban vannak, akik mégis irigyek a családra: Richárd a baleset után kapott kártérítésből házat tudott venni a falu szélén, ott, ahol a szegregátum kezdődik. A pénzből jutott az akadálymentesítésre és a felújításra is, így a fiatalember már nem egyetlen szoba rabja, kerekesszékével egyedül is tud közlekedni. Ottjártunkkor is mosolygósan mesélt mindazoknak, aki megálltak mellette és beszédbe elegyedtek vele. Még a rágyújtáshoz sem kell neki segítség. Ahhoz viszont igen, hogy reggel ki tudjon kelni az ágyból, este pedig lefeküdjön, meg tudjon fürödni, mosakodni. Segítői a baleset óta a családtagjai voltak: édesanyja, édesapja és nagybátyja, valamint a törékeny élettársa emelték és ápolták felváltva a csaknem 100 kilogrammos fiatalembert.

„Az édesanya – aki kiemelkedő munkája miatt közfoglalkoztatottból lett máltai családmentor-, sokszor mesélt arról, hogy milyen nehezek a mindennapjaik és arról is, hogy egyre nehezebben bírják megemelni Richárdot” – mondja Vanyáné Zámbó Beáta, aki ekkor még a Magyar Máltai Szeretetszolgálat rimóci Jelenlét programját vezette (azóta a Fókuszban a gyermek program egyik régiós koordinátora). Hozzátéve, sokat beszélgettek a nehézségekről, így derült ki fokozatosan, hogy a szűkös anyagi körülmények között élő család nincs tisztában azzal, hogy egy ilyen súlyos betegség nyomán milyen állami támogatásra lehet jogosult. „Kiderült, hogy a jogosan járónál kevesebb rehabilitációs járulékot kap a fiatalember, és az is, hogy az oly nagyon vágyott emelőszerkezet árának 70 százalékát is állja az állam” – mesélte Vanyáné Zámbó Beáta, aki kollégáival együtt mindvégig jelen volt a család életében, így tudták meg, mire van szükség, miben tudnak segíteni ahhoz, hogy boldogulhassanak. Így derült ki, az is, hogy az állami támogatás feltétele például egy olyan orvosi igazolás, amely kimondja, hogy a fiatalember ápolásához szükséges és hasznos a betegemelő rendszer. Richárd a Máltai Szeretetszolgálat segítségével jutott el Balassagyarmatra is, az orvosi vizsgálatra, amelyen kiderült, hogy a balesetben súlyos gerincvelő sérülést elszenvedett fiatalember ápolásához és átemeléséhez kért emelő „a mindennapi ellátást biztosítja, rehabilitációs célt szolgál”. S mivel a kért gyógyászati segédeszköz beszerzése indokolt, a család megkapta a megvásárlásához szükséges pénz 70 százalékát, valamivel több mint 570 ezer forintot. A családnak azonban még így is ki kellett fizetnie a csaknem 150 ezer forintos önrészt, amire saját erőből semmi esélyük nem volt. „Miután kiderült, hogy a rimóci önkormányzat sem tudja megsegíteni a családot, a Máltai Szeretetszolgálat vállalta az önrész kifizetését” –   mesélte Vanyáné Zámbó Beáta, akinek Richárd mindezek után annyit mondott: „amíg élek, nem tudom megköszönni”.

A fiatalember és családjának élete február óta újra nagyot változott: az emelővel már könnyedén tudják mozgatni a magatehetetlen fiút. „2-3 évig nagyon nehéz volt a kiültetés, a fürdetés – minden. Most pedig könnyedén megy, a menyem is el tudott menni dolgozni” – mesélte boldogan az édesanya, hozzátéve, „nekünk ez a minden”. Fia annyit tett még hozzá: „jobb így mint, ha koporsóban lennék”.

 533 total views,  27 views today