– Elnézést, itt lehet kapni azt a finom céklakrémet? – kérdezi egy idősebb úriember a pultnál, majd válaszra sem várva fordul a feleségéhez megerősítésért. – Ez az a hely, ugye? Itt kóstoltad?
A joviális, mosolygós hölgy, aki közben már a pulton sorakozó portékát vizslatja, kezében egy tormakrémmel válaszol: – Igen, ők csinálják, és valami isteni! A pult mögött az eladó azonnal elővarázsol egy üveggel az áhított céklakrémből. Az üzletet megkötik, sőt a végén a céklakrém mellé egy tormakrém is kerül.
Ez a közjáték a Városligetben, a VI. Közfoglalkoztatási Kiállítás és Vásáron hangzott el, ahol a Felzárkózó települések program helyszínein készült termékekkel is találkozhattak a látogatók. Az iménti üzlet egészen pontosan a Máltai Manufaktúra standjánál köttetett, amelyhez „Zalától Szabolcsig” érkeztek a termékek és készítőik nem csupán árusítani, hanem megmutatni, hogyan is készülnek a vesszőkosarak, a fa díszek és rendhagyó fakanalak, mi fán terem a „Baptower”, kik azok, akiknek a keze által újrahasznosulnak farmernadrágok és milyen is egy – három falu zöldségeiből – frissen főtt lecsó bodaggal.
De nézzük tovább, mi történik a vásárban…
A pár távozik, de a helyükre egy csapat fiatal turistalány érkezik, akik úgyszintén a krémekről érdeklődnek. Szerencsére, jó piacos szokás szerint az összes fajtából elő van készítve egy kis kóstoló adag, mert amikor a hölgyek megtudják, hogy ezek mind lokális alapanyagokból készített, vegán termékek, mindet meg akarják kóstolni. Eszegetés közben kiderül, egyikük a „német máltaiaknál” önkénteskedik, de – ahogy nevetve mondja – olyan finom itt minden, hogy szívesen “átjön a magyarhoz”. Négyen négy különbözőt neveznek ki a legfinomabbnak, és hogy össze ne vesszenek, mindből kérnek egyet.
A szomszédos pultnál közben a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai egy nagy csoportnak magyarázzák a besenyődi vertikális farm működését, aminek egy modelljét ki is állították a helyszínen. A közönség lelkesen hallgatja a beszámolót a “Baptower”-ről, és talán még lelkesebben eszegetik a frissen tépett, organikus zöldsaláta hajtásokat.
A másik oldalon egy iskolás csapat próbálja kideríteni, hogy hogyan került a karika a fakanalakra. Jönnek a hangos válaszok, de az oltárci fafaragó mester csak mosolyogva csóválja a fejét: nem forrasztotta, nem ragasztotta, nem is varázsolta össze őket. Végül egy szőke fiúcska kérdezi: – Egy fából tetszett kifaragni a kettőt? A válasz helyes. A jutalom? Mi más is lehetne, mint egy egyedi, kézzel faragott fakanál. Két fafaragó mester is van itt, míg az egyik kanalakat készít, a másik – zalakomári kolléga – keze alatt egymás után teremnek a “fa” levelek. Az osztálynak persze ebből is kell egy pár, majd így, tele kézzel megállnak bámulni a Nyírmihálydiból érkezett kosárfonó mestert, vajon hogy csinálja, hogy pár törékeny vesszőből villámgyorsan strapabíró kosarat készít! Ezen már a tanár bácsi is megdöbben: – Hol tanulta a szakmát? Ezt nem lehet iskolában tanulni, én is a szüleimtől lestem el, de a családban már a nagyszülők is kosárfonók voltak – érkezik a válasz.
Mellettük a mátraverebélyi varrónők türelmesen válaszolnak a folyamatosan érkező kérdésekre, igen, ezek mind újrahasznosított farmer anyagokból készültek, igen, készítenek huzatokat székekre és fotelekre is, igen, lehet rendelni egyéni igényekre szabott termékeket.
Mindeközben a sátrak és pult mögötti tisztáson már bugyog a bográcsban a lecsó, természetesen felzárkózó települések kertjeiben beérett alapanyagokból, és hosszú asztalok mellett gyúrják a bodagtésztát a komoly szabolcsi legények és asszonyok. Nem kell aggódni, amikor elkészül, minden arra járó megkóstolhatja majd. Sőt! Repetázhat is.
Képek: Majoros Árpád Csaba
