A Kürtöspuszta-Táska távolság autóval 22 km, és nagyjából ugyanennyi perc alatt lehet megtenni. Gyalogosan 17 km és majdnem négy óra. Nagyné Horváth Szilviának, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársának évekbe telt, igaz ő nem csupán a faluközpontba jött, hanem egyenesen az itt élők közösségébe. Az ő utazása viszont nem a földrajzi távolságról, hanem a kitartásról, akaraterőről, hitről és elszántságról szólt.
„Nagyszüleim neveltek öt unokatestvéreimmel együtt, nyolcan éltünk az egyszobás, döngölt padlójú házban nagy szegénységben, de nem munka nélkül. Akkoriban Kürtöspuszta egy jómódú, gazdálkodó település volt, összesen három cigány család lakott a faluban, egyikük mi voltunk. Nagyapám köszörűs volt, nagyanyám kosárfonással, gyógynövényszedéssel, gombászással foglalkozott. Mindenhová mentünk mi is velük dolgozni, nem lehetett kimaradni a munkából. Nélkülözésben, de tisztességben és tisztességre nevelve éltünk, viszont én már kisgyerekként is tudtam, hogy ki akarok innen kerülni, ehhez pedig a tanulás az út.”
Az elhatározás és korai felismerés pedig akarattal és kitartással párosult: előfordult, hogy a kikapcsolt áram miatt Szilvi heteken át az utcai lámpa fénye alá ült ki tanulni az út szélére. „Nem voltam olyan tehetséges vagy okos, hogy minden egyszerűen menjen, viszont nálam jobban senki nem akart előbbre jutni.” Az iskolában végig támogatták, és 14 évesen fel is vették a kaposvári egészségügyi gimnáziumba. „Nagyanyám beleegyezett, hogy elenged a kollégiumba, de nem tudott támogatni, ezért bementem az önkormányzat vezetőjéhez, elmondtam neki az életemet, és kértem, segítsen. Ő pedig kifizette az első éves kollégiumi díjamat, majd a következőt, aztán a harmadikat is, és végül mindet.”
A kaposvári kollégiumi időszakra a legszebb éveiként emlékszik, noha sok olyan nehézséggel indult, mint amilyenekkel ma is sok roma, vagy szegregátumból érkező fiatalnak meg kell küzdenie. „Egészen alapvető dolgokra kell gondolni, például a zuhanyzó használata, hiszen nálunk nem volt vezetékes víz. De ilyen a mosógép, az öltözködés, és hát maga városi élet. Sose titkoltam, hogy roma vagyok, és volt osztálytársam, akinek már csak emiatt problémája volt velem, de ezt idővel megoldottuk, és ő később ki is kopott az iskolából. A többség azonban nem törődött ezzel, a magam jogán kivívtam a helyemet az osztályban, az iskolában. A kollégiumi élet legnagyobb ajándéka – a barátságok mellett természetesen – pedig a saját ágy volt, ugyanis tizenöt éves koromig nem volt saját helyem, mindig osztoznom kellett valakivel a családból.”
„Az iskola mellett végig dolgoztam, a hétvégéket pedig otthon, Kürtöspusztán töltöttem. Amint hazaértem, rögtön visszatértem a régi életemhez: mentem gyógynövényt, gombát gyűjteni, vesszőt fonni, és egyéb, az időszakoknak megfelelő munkát végezni. Fura lehet, de szerettem hazamenni, tényleg otthon éreztem magam, noha nem szeretném tökéletesre festeni az életünket. A szegénység mellett nálunk is számos egyéb ok, például alkoholizmus, veszekedések, kényszerű költözködések nehezítették a mindennapokat, bár minket, gyerekeket soha nem ért agresszió. De nem a munka volt a legnehezebb a hétvégekben, hanem az olykor felbukkanó elbizonytalanodás. Előfordult, hogy ültem a szoba-konyhás házban, és azon gondolkodtam: visszamenjek én egyáltalán a kollégiumba, elvégre jól elvagyok itt. Ez egy nagyon veszélyes helyzet, könnyen beleragadhat az ember abba, ahonnan igazából menekülne. Nekem sikerült egyedül, önmagamat legyőzve mindig igent mondanom, de sokaknál bizony szükséges ehhez egy külsős támogató, egy mentor, hogy végül a nehezebb, de jobb utat válassza.”
A kürtöspusztai ház előtt még ma is az a fenyőfa áll, amit Szilvi még gyerekként ültetett
Ez az út pedig a sikeres érettségéig vezetett – Kürtöspuszta legelső érettségizett lakója lett Szilvia. Nem csak a romákat beleértve. És egyben példakép is, hiszen az ő iskolai „úttörése” többeket biztatott már továbbtanulásra, azóta már többen is elvégezték a gimnáziumot az egyutcás faluból, sőt, még egyetemet végzett bölcsész is került ki Kürtöspusztáról.
„Nagyanyám sose látogatott meg a kollégiumban, a szalagavatómra viszont eljött, és ott mondta először, hogy büszke rám. Az érettségimet megélte, a diplomaosztómat azonban sajnos már nem.” Szilvia az érettségi után ápolónőként helyezkedett el, majd nem sokkal esküvője után férjével és két kisgyerekével visszaköltöztek Kürtöspusztára, de már saját házba.
A hazatérés nem csak érzelmi, hanem racionális döntés is volt: itt tudtak házat venni. Hamarosan a falu központi szereplőivé váltak, ő pedig a metodista gyülekezet tagjaként lényegében megelőzte saját mostani feladatát, segítő jelenlétével a többiek életének részese lett. „Fantasztikus volt: programokat szerveztünk, lelki gyakorlatokat tartottunk, bevontuk a gyerekeket, felnőtteket, segítséget nyújtottunk, megoldást kerestünk, sőt, a most Jelenlét Pontként üzemelő épületet is együtt hoztuk létre. Később egy faluval odébb költöztünk, de amit létrehoztunk, az addigra már működött magától is.” Mindezt társadalmi munkában, hiszen a hivatalos Somogyfajszra szólította, egy idősek otthonába. Ez utóbbi mellett pedig újra előkerült a tanulás: „a kislányom általános iskolás elsős volt, mikor én a főiskolát kezdtem, minden hét után rendre meg is kérdezte tőlem: mi volt az iskolában, hányast kaptál?” Később visszatért Kürtöspusztára, de már mint családsegítő. „Nagyon szerettem, éreztem a bizalmat a családok részéről, pedig szigorú voltam. Büszke vagyok rá, hogy öt év alatt egyszer sem kellett gyermekvédelmi intézkedéseket alkalmazni.” A lelkileg azért megterhelő családsegítői munkát a végül Marcali és a Máltai Szeretetszolgálat váltotta: „már az első napoktól érzem, hogy milyen jó is ide tartozni”.
Táskára 2020-ban érkezett meg a Felzárkózó települések-program, Szilviával, és mit mondja, valahogy rögtön érezte, ez az ő helye. Régóta ismeri a falut, és mindvégig, mikor erre járt, tudta, hogy lesz még itt dolga valamilyen formában. A Somogy megyei településen a Magyar Máltai Szeretetszolgálat működteti a Jelenlét pontot, a háromfős csapat példaértékű összhangban dolgozik irányításával.
„A legfontosabb, hogy be kell tudni lépni az itt élők életébe, az ő körükbe, és ha ez sikerül, akkor el lehet indulni együtt kifelé”. Szilviának a korábbi hátrány most már nagy előny, hiszen pontosan tudja, milyen is az élet egy szegény sorsú családban, a napi küzdelmek között. Ráadásul van egy csodafegyvere. „Első, de talán sokadik pillantásra sem egyértelmű a származásom, így volt nagy meglepetés, mikor egy foglalkozáson cigány nyelven szólaltam meg, fel is kapta mindenki a fejét.” És így egy lépéssel megint közelebb került, ezek az apró lépések pedig a legfontosabbak, hiszen segíteni erőszakkal nem lehet. „Ha behívnak és megkínálnak kávéval, akkor azt elfogadom. Nem nézem, hogy hova ültetnek, miből, mivel kínálnak, mert engem ezzel megtisztelnek, és elfogadom. És akkor engem is elfogadnak, így pedig el tudunk indulni együtt kifelé a bajból, gondból. Mindenkinek a saját terhe a legnehezebb, ezért kell ott lenni mellette, hogy átérezhessük, mennyire nehéz neki. A másik, hogy mi a biztonságot jelentsük, mert ha van biztonság, akkor van türelem is kivárni a változást. Aki nem fél a holnaptól, az sokkal jobban tud és mer tervezni, ez pedig a kitörést jelentheti számukra. Mi azért vagyunk itt, hogy elhiggyék, önmaguk is képesek változtatni a sorsukon, a gyerekeik sorsán.”
Bőle Tamás
