Kishegy, Hunyadi, Dózsa, Csahó, Rozsdás-patak, Vasút sor – elsőre nem sokat mondanak, de aki csak egyszer is végigsétál itt Józsival, gazdagabb lesz megannyi történettel, sorssal, tapasztalattal és gondolattal. Egy különleges hely, ami nem egyedülálló Magyarországon, egy különleges emberrel, aki egy támogató, rendkívüli csapatban, de egyedülálló Magyarországon: Bari József.
Józsival sétálni Arló cigányok által lakott részein olyan, mintha egy privát falunézésre és egyben időutazásra fizetne be az ember: megelevenedik a múlt (a monda szerint a hegy tetejére szánták a templomot, de az alapjának szánt nagy kő legurult. Visszavitték, de megint legurult, aztán harmadnap is. Az építész pedig megunta, és kijelentette, ahol a kő reggel lesz, oda építik a templomot. A kő pedig megint a hegy lábánál volt, így került ide templom.), kiszínesednek a régi, már erősen megkopott házak („Béla bácsinak hatalmas, rendezett kertje volt, ide jártam iskola után ganajozni, cserébe elvihettem megjáratni az egyik lovát”), visszakerülnek a kerítések hiányzó fogai (a tél előtt még hiánytalan volt, de a hideg elvitte a nagy részét, sajnos a következő télen a gyümölcsfák mennek majd a tűzre), választ kapunk az elhanyagolt kertre (itt korábban minden meg volt művelve, de meghalt a felesége, és azóta nincs se kedv, se akarat) és közben felsejlik, milyen is volt a virágzó Arló. Ismer mindenkit, sőt, azok szüleit és nagyszüleit is (Ernő bácsi a legidősebb cigányember a faluban, 83 éves, de azért még mindig nekiindul, ha dolga van), tudja hol ki lakott az ő gyerekkorokában (ez volt a bíró háza, rengeteg állatot tartott, hatalmas kalapban járt mindig, kezében ostorral, amit használt is, ha úgy adódott), mire vitte, hol van most és jelenleg kik lakják a házat.
Józsi szülőháza, itt élt 35 évet.
Az utazás nem csak alapos, hanem hosszú is, mivel minden kertbe bekukkant, beinteget, őt pedig minden szembejövő megszólítja, üdvözli – és mindenkinek van egy kérdése Józsihoz… „A jelenlétet nem lehet elcsalni, ahogy az időt sem. Itt nem lehet rohanni, két perc alatt megmondani, mit csináljon. Csak beszélgetéssel, odafigyeléssel lehet hozzájuk fordulni. Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb, és ha az ő óriási problémáját egy órás beszélgetéssel csökkentjük vagy éppen megoldjuk, akkor segítettünk. Ha csak odaszólunk és lerázzuk, akkor legközelebb nem fordul hozzánk. És talán senkihez se.”
„Ez a Rozsdás-patak, van hivatalos neve is, de itt csak Rozsdás. A lemezgyárban ebben hűtötték a fémlemezeket, onnan a neve. Gyerekként itt fürödtünk, pedig tilos volt, hamar le is buktunk mindig, mert minden gyerek nem barna, hanem vöröses-barna volt, mikor hazament.”
Józsi magától értetődő lendülettel és magabiztosággal lép be a kertekbe és házakba, persze előtte megkérdezi (ha nincs otthon férfi, akkor nem megyek be, nem illik), és a portán belül is otthon érzi magát: dicsér, kérdez, meghallgat, körbenéz, simogat, mindenkihez van egy-két szava. „Én nem mondom meg, hogyan kellene élnie, én csak ott vagyok köztük, beszélgetek és kérdezek, azt persze célirányosan, de soha nem utasítok. Az életemmel mutatok példát, és ha ebből valamit kicsípnek és beépítenek a sajátjukba, akkor jó. Nem szabad a cigányokat gyorsan megváltoztatni, képtelenség is sebtiben sokat változni, mert akkor önmagukat veszítik el. Lassan és apránként persze lehet, de nem szabad, hogy közben teljesen feladják önmagukat.”
Józsi már fiatalon is érezte, hogy az emberekkel, a közöséggel szeretne foglalkozni, de ezt akkor még nem lehetett így kimondani. Apám korán elvesztette édesanyját, majd az apja új házasságából a három gyerek mellé sorra születtek a testvérek, összesen tizenhárom. Őket hármójukat idősebb emberek nevelték, apámnak így kimaradt a szülői példamutatás. Édesanyám pont az ellenkezője volt, és én már gyerekként, a legkisebbként is éreztem, hogy anyám útja: a tánc, a zene, az emberek állnak közelebb hozzám. Közben azért, mint minden fiú, meg akartam felelni édesapámnak, ezért is jelentkeztem bútorasztalosnak, de három nap után hazaszöktem a kollégiumból.” Alkalmi munkákat vállalt és mellette közösségi szerepet, húzta magával a többieket, majd a katonaság után, a Ferences Nővérek érkezésével kiderült számára, ez az ő útja. Később elkerült Arlóról, 13 évet a Váci Egyházmegyénél töltött, Beer Miklós püspökatya felkérésére az egyházmegye cigányságáért dolgozott, majd három éve, édesanyja betegsége miatt költözött vissza szülőfalujába. „Kérdezték, nem tudnám-e valahogy megoldani, de én nem akartam máshogy megoldani. Ő nevelt fel, én akartam gondoskodni róla betegsége alatt.” A betegápolás mellett egy idő után a Boschnál helyezkedett el, mint fűnyírógép-szerelő, majd mikor a Felzárkózó települések-program a Jezsuita Renddel megérkezett Arlóra, hamarosan kikötött náluk. És ennek csak nyertesei vannak. „Az itt élők tisztelnek, mert visszajöttem. Az öntudatra ébredt cigányok, ha elmennek, nem jönnek vissza, én viszont igen, és ezt becsülik, elfogadják, amit mondok nekik.” És Józsi mondja. Nap mint nap, házról-házra menve, észrevesz mindent, és mindig úgy tereli a beszélgetést, hogy a kérdések mögött ott legyen a korholás, a megjegyzés, az a kis hiányzó lökés a helyes irányba, amit egyenesen nem lehet kimondani. „A jót is észreveszem, szóvá is teszem mindig, de muszáj, hogy a hibákat is lássák, és még fontosabb, hogy maguktól vegyék észre, mert akkor tudnak változni, ha belülről jön, nem kintről mondja meg valaki.”
„Igaz a mondás, hogy ne halat, hanem hálót adj, csak itt éppen nekünk tudást, hálót, csónakot, evezőt kell adnunk, majd meglökni a csónakot és egy picit együtt evezni – és sok esetben még a tavat is biztosítani kell.”
A közel négyezer lakosú Arlón két nagyobb szegregátum található, egyik a patak mellett, másik a hegyoldalra vezető, festői panorámával rendelkező úton. Míg az alsón a talajvíz és a korábban rendre kiöntő patak okoz(ott) nagy gondot, a „Csahón” éppen a vezetékes víz hiánya és a jobbra-balra dőlő, gyenge falazatú, hullámos tetejű házak és a gödrös, poros földút. A több, mint egy kilométeres úton két közkút van, innen viszi a vizet szinte mindenki. „Akinek csapból jön a konyhában a hideg-meleg víz, az nem érti, hogy mivel is jár a kútra járás: reggel felkelsz, tüzet raksz a masinába (ez a sparhelt itteni neve – a szerk.), lemész a kúthoz, vissza, majd felforralod. Ha több gyereked van, akkor többször is kell fordulni, így itt az anyák iskolaidőben ötkor, fél hatkor is kelhetnek, hogy hét után el lehessen indulni az iskolába.” Az elindulás pedig nem is kérdés, mert az iskola kiemelten fontos az itt élőknek is, így a nehézségek ellenére is rendszeresen bejárnak, pedig sok házból ez nem éppen egyszerű. „A Csahóról a gyerekek földes úton jönnek le az iskolába. Ha tél van, vagy esik az eső, akkor sárosak lesznek, az iskolában ezért pedig leszidják őket. De másnap újra lejönnek, és utána is, hiába kapják rögtön a szidást, mert tanulni akarnak. A nyolc osztályt itt mindenki elvégzi, és utána még tovább is tanulnak, de a középiskolából sajnos sokan gyorsan kibuknak az utazási költségek, az idegen közeg, az öltözködés és a követelmények; nem csak iskolai, miatt. Az a baj, hogy ezektől a gyerekektől az élet minden területén ugyanazt várjuk el, mint egy várositól, pedig ők nehezített pályán mozognak születésük pillanatától. Nem kevesebbet kell kérni tőlük, csak megteremteni az egyenlő esélyt, hogy az eredményük önmaguktól függjön, ne mástól.”
„Nekem nem az a feladatom, hogy a hitről beszéljek, arra ott van a plébános. Nem az a feladatom, hogy a csatorna rendben legyen, arra ott van a polgármester. Nekem az a feladatom, hogy jelen legyek az életükben. Minden nap.”
„A közösség, mint élő fogalom itt már nem létezik. Beszűkültek az emberek, mindenki szinte csak a családjával van. Régen a gyárakban, bányákban voltak még közösségek, de aztán ezek bezártak, és a közösségi hely áttevődött a kocsmába, ami gyorsan húzta lefelé az embereket. A közösség visszaépítése kulcsfontosságú, mert akkor kapcsolatban vannak, tudnak egymásról, a másik bajáról, öröméről, és ha kell, segítenek egymásnak.” A közösségépítésnek számos formájával próbálkoznak, hamarosan elkészül a találkozóhelyként is funkcionáló Jelenlét pont, ahol közösségi mosoda, fürdési lehetőség mellett helyet kap a Szimfónia program, de lesz rendszeresen filmvetítés és teadélután is, sőt, a házkörüli munkákra is megtanítják az érdeklődőket. „Brigádépítés” a terv, hogy rávezessék az embereket, együtt is lehet dolgozni a kertekben, a házakon, mert együtt könnyebb, gyorsabb és eredményesebb. Józsi szívügye pedig a cigánytánc-oktatás. „A tánc több, mint egyszerű különóra. A lányok itt megismerkednek a kultúrájukkal, a népviselettel, a szabályokkal, és közben lehet az élet minden területéről beszélgetni: hogyan öltözködjenek, mit illik és mit nem, hogyan viselkedjenek a fiúkkal, mit ne engedjenek meg, minek mikor van itt az ideje és mi az ára. A tánc tartást, önbizalmat és tudást ad.”
A heti másfél óra közös tánc maga a nagybetűs örömforrás tanárnak, tanulónak egyaránt
A virágot akkor látod szépnek, ha a lelked rendezett. Akinek nem rendezett az élete, annak a szíve sem olyan nyitott, és nem tud a virággal foglalkozni. Nem látja szépnek a naplementét, hiszen ugyanolyan, mint tegnap volt, nincs benne semmi szépség. Nem látja a mezei virágokat, csak a gyomot, és még sorolhatnám. Én nagyon szeretem Arlót, és ezt sokan nem értik: hát mit lehet itt szeretni? Hatalmas a nyomor, hatalmas a szegénység, a kosz mindenfelé, néha kilátástalannak tűnik minden, sokan nem hiszik, hogy van jövő. De nekem mégis szép, mert magammal rendben vagyok – és a célom másokat is hozzásegíteni ahhoz, hogy rendben legyenek.
Bőle Tamás
Fotó: Hrotkó Bálint / Fényművek
